Ainuke – a szamurájok Bu-gondolata Kodegiri Icsiun Szekiunrjú kendzsucuso alapján

Ainuke ELTE Japán Tanulmányok 2, 1997. p 84-93

Yamaji Masanori

1. A szamurájok bu-gondolatának helye a japán eszmetörténetben

A japán kultúrtörténetben a szamurájok gondolatvilágának jobb megismerése Japán kutatásának egyik alaptémája lehet, a japán kultúra igazi megértésének alapja. Hiszen a szamurájság közelmúltig tartó, mintegy hétszáz éves uralkodásával kétségtelenül meghatározó szerepet játszott az ország fejlődésében, és nagy hatással volt a mai életforma kialakulására.

A szamurájok nemcsak uralkodtak fegyveres erejük révén, hanem saját képükre alkotott intézményrendszert hoztak létre, igyekeztek a maguk ízlésének megfelelő kultúrát teremteni, s művelődni. Az ő érdeklődésük és lelkes gyakorlásuk nagyban elősegítette a zen-buddhizmus elterjedését Japánban, támogatásukkal fejlődött művészi szintre a nó-színház. A haikai költészet, a csanoju teaszertartás művészetének kialakulása, a konfuciánus tanok, taoista gondolatok, sintó elméletek tanulmányozása, elsajátítása, amely a mai japán kultúra alapjait képezi, mind a szamurájok uralkodása alatt formálódott ki olyanná, ahogyan máig él.

Japán történetének ismeretében nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a szamurájok gondolatvilágának megértése nélkül nem lehetséges igazából megérteni a japán kultúrát, a japán embereket, a maiakat is beleértve. Különösen érvényes ez a japán kultúra iránt komolyan érdeklődő idegenekre, mert a kultúrát az ember teremti, s az határozza meg, ami külső és belső adottságai révén megformálódik benne.




Ha a szamurájok gondolatvilágáról esett szó, eddig legfeljebb a busidó 武士道, a szamurájok írott-íratlan magatartás-kódexének tanulmányozásáig terjedt a figyelem, vagy az annak elméleti alapjául szolgáló konfuciánus tanok és elméletek sokaságának vizsgálatáig. Fontossága ellenére sem Japánban, sem külföldön nem nagyon foglalkoztak azzal a kutatók, ami az ilyen busidó-féle gondolatnak az alapját, a kiindulópontját képezi, jelesen a szamurájoknak a bu 武 fegyveres erőről, vagy budzsucu 武術, a fegyverforgatási tudományáról alkotott gondolataival.

Holott ez az eszmerendszer mindig is a szamurájok gondolat-világának nélkülözhetetlen alapértékét képezte, amit a bunbu rjódó 文武両道 (írástudás és fegyverforgatás együttesen) fogalmával foglaltak össze. Ennek jelentőségére azonban Japánban is csak az utóbbi időkben kezdtek felfigyelni.1

A hagyományos leírások rendszerint a sintó gondolatokra, a buddhista, valamint a konfuciánus eszmetörténetekre csoportosítva taglalják a japán eszmetörténetet. A szamurájok bu-gondolatának, a harci ismeretek elvei és gyakorlata szintézisének tanulmányozása ennél sokkal gazdagabb képet tár elénk a színes, de igen bonyolult kínai és indiai eredetű gondolatok japáni feldolgozását illetően is. Mert megtudható belőle, hogy milyen jól ismerték a szamurájok a taoista gondolatokat, a jin-jang filozófiát, s hogy mennyire eredetivé, sajátjukká tették a maguk élet-halál tapasztalatain alapulva az idegen eredetű gondolatokat is.

  1. Denso 伝書

A szamurájok bu-eszmerendszerének tanulmányozására a denso hagyománykönyvek nyújtanak közvetlen és autentikus forrásanyagot. Akármilyen művészetről van szó Japánban, s különösen a performance művészetekben az iskolák rendszerint saját legfontosabb fogásaik, a vazák 技/事/業 tanítására sajátos eljárásmódot alakítottak ki, s más iskolákkal szemben titokként igyekeztek megőrizni ezeket. Japánban ez a fajta, a mestertől tanítványainak történő ismeretátadás rendszerbe foglalt eljárásmódja először az ezoterikus buddhista iskolákban alakult ki, mint beavatási szabályok és eljárások, s később az ún. geidó 芸道(művészet útja) műfajai is, beleértve a budzsucut, a fegyverforgatás művészetét is, ennek példájára kialakították saját “hagyományozó” eljárásmódjukat és írásaikat (denso 伝書).2 Az Edo-korban a féltve őrzött fogások, elméletek teljes átadását a mestertől a kiszemelt tanítványnak (szóden 相伝) – szertartás keretében – inkasómeinek 印可証明, az elismerő engedélynek is hívták, de ez a szó is az ezoterikus buddhizmus singon-irányzatának a képzettséget elismerő iratait jelentő indzsin kokaból 印信許可 ered.3

Ha megvizsgáljuk a budzsucu densok formai és tartalmi fejlődését, melyeket az elért budzsucu-tudás igazolására a mester állított ki tanítványa számára, a következőket látjuk:

– kezdetben csak olyan iratokat adtak ki, amelyben a mester irányzata rövid történetét írja le, s kötelezi a tanítványt az irányzat tisztaságának megőrzésére és szigorú titoktartásra, hogy még saját gyermekének sem árulhatja el, amíg az nem jutott a tudás megfelelő szintjére (inkadzsó 印可状 azaz inka-engedély),

– valamint olyan iratokat, amelyek katalógusszerűen csak felsorolják az irányzat fontos fogásait (mokuroku 目録 fogások listája), olykor illusztrációs képekkel ellátva (emokuroku 絵目録 fogások képes listája),

– például az 1565-ben Kamiizumitól Jagjú Munejosinak adott inka-iratok is ilyenek. (Ezeket az iratokat máig féltve őrzi a Jagjú család és a vele kapcsolatban állt buddhista templomok és családok. A narai Hózandzsi templomban például Munejositól Konparu Sicsiró Udzsikacunak adott hasonló iratok találhatók.)4 A tartalmi részt csak szóban tanították, s nem jegyezték le (kuden 口伝 száj-hagyományozás).

Nagy változást jelentett, amikor a harmadik sógun, Tokugava Iemicu (1604-1651) arra kérte a mesterét, Jagjú Munenorit, hogy írásban is fejtse ki a kendzsucu 剣術 fogásainak lényegét. Munenori minden valószínűség szerint alaposan tanulmányozta a konparu-irányzatának iratait, amelyeknek Kanami, Zeami törekvései révén már voltak kialakult formái, s ezek az iratok az apja, Munejosi és tanítványa, Konparu Sicsiró Udzsikacu (1575-1610) kapcsolata révén kerülhettek a Jagjú családhoz.5 Munenori ezen túlmenően a kéziratát átnézette zen-mesterével, Takuan Szóhóval is. Így született Heihó kadensoja 兵法家伝書 1632-ben, mintegy műfajt teremtve.

Mivel a jagjú-irányzatot 柳生流 mint a sógun irányzatát sok más daimjó is tanulmányozta, Munenori nekik is odaadta ezt, mint az irányzat legfontosabb inka-engedély okmányát, így a későbbi budzsucuso harci tudományról szóló írások stílusára lényeges hatással lehetett. Erre jó példa az, hogy a két-kardos irányzat, a nitórjú 二刀流 alapítójaként ismert Mijamoto Muszasitól (1584-1645) kért hasonló írást a Kumamoto-han ura, Hoszokava Tadatosi (1587-1641) is, aki Munenoritól már korábban megkapta a jagjúrjú inka-engedélyt, s most az általa támogatott Muszasitól szerette volna saját kezűleg megörökítve látni a páratlanul erőteljes Muszasi heihó 兵法 alap-elemeit is. Lényegében így született a Gorin no so 五輪書 (Az öt elem könyve).6

A heihó kadenso nem csupán a technikai magyarázatot adja, hanem a sinpóra 心法, az ún. lélek elméletre külön súlyt helyezve a bu 武 egészének jelentőségéről, a bu gyakorlásán keresztül történő nemesebb emberi minőség elérését tárgyalja. Az Edo-korban azután számos hasonló intenciójú budzsucuso születik nemcsak a hivatásos mesterek, hanem daimjók, tisztviselő szamurájok és gondolkodók tollából is.

  1. Kodegiri Icsiun Szekiunrjú kendzsucuso 夕雲流剣術書7

Ezek közül 1686 körül keletkezett Kodegiri Icsiun Szekiunrjú kendzsucusoja, a benne megfogalmazódott ainuke 相ぬけ fogalommal a szamurájok bu-gondolatának a rendkívül kemény kardvívás edzésén, gyakorlásán keresztül eljutott legmélyebb tartalmát fejezi ki. A munka több kéziratos másolatban terjedt a szakmabeliek körében, s több más irányzat is saját densojaként kezelte. 1915-ben a Budzsucu szósoban első alkalommal jelent meg nyomtatásban.8

A Szekiunrjú iskola alapítójának, Harigaja Szekiunnak életéről nincsenek pontos adataink. A szerző Kodegiri Icsiun Szekiun első számú tanítványa volt. Icsiun tanítványa, az irányzat harmadik egyenesági örököse, Marija Ensiró Josiaki egyik tanítványának, Kavamura Hideharunak 1722-ben írt írásában9 a következő olvasható:

Az irányzat alapítója, Harigaja Szekiun, Kózuke tartomány-ból (ma Gunma prefektúra), Harigajából származik. Egész életé-ben rónin volt. Öreg korában vette fel a Szekiun nevet, eredetileg Harigaja Goróemonnak hívták. Edo Haccsóboriban (a mai Tokió Csúó kerületében) lakott és hetvenvalahány éves korában betegség-ben halt meg (egyesek szerint 1662-ben10).

A Kisú-han ura, Tokugava Jorinobu nem hivatalosan, de biztosította számára a megélhetést. Tanítványainak száma kétezer-nyolcszáz, de nekik a sinkagerjút tanította. Közülük nyolcvanhárman kapták meg a sinkagerjú inka-engedélyt. Tizenhárom legjobb tanít-ványából négyen értették meg a mi irányzatunk lényegét.

Szekiun negyvenéves koráig gyakorolta a sinkagerjút, s mint-egy ötvenévesen jutott arra a gondolatra, hogy saját elvén gyakorolja tovább a kardvívást.

Az írás szerzője, Kodegiri Icsiun (eredeti neve Haszegava Dzsoan) 1630-ban született Aizuban (ma Fukusima prefektúra); bátyja, Haszegava Genjó a Tokugava sógunátus egyik fő emberének, Szakakibara Sikibu-nak szolgálatában állt.11 Icsiun orvosnak készült, s a Tokugava sógunátus hivatalos orvosa, Nakarai Roan tanodájának oktatási főnöke is volt. Huszonnyolc éves korában Szekiun tanítványa lett. Harminchárom évesen inka-engedélyt kapott. Hatvan éves korában visszavonult, és élete végéig Edoban, a buddhista dzsódo szekta egyik főtemploma, a híres Zódzsódzsi templom közelében élt félrevonultan. Ún. tudós-kenkaku (剣客 kardforgató) volt.12

Ezért is érdekes az írása, mert benne oly keményen bírálja az írástudókat, azaz a tudósokat. Az akkori orvostudomány a kínai orvoslást jelentette, így Icsiun a kangakuhoz (漢学 kínai tanulmányokhoz) is tudósként értett. Icsiun az írásában a konfuciánus és más kínai szövegek tanulmányozásával szerzett ismereti, bölcseleti tudással szemben a kendzsucu kardvívás gyakorlásból szerzett tudást, képességet mondja az igazinak, s a kendzsucu gyakorlását a megvilágosodáshoz vezető útként értelmezi.

A Munenori Heihó kadensojában fellelhető zen-buddhizmus hatásától némileg eltérő tartalommal ugyan, de ebből az írásból is kiolvasható a zen-buddhizmus erős hatása a szamurájokra. Most a bu-gondolat illusztrálásául az írás lényegi részét nézzük meg:




Az én néhai mesterem, Szekiun tizenhárom, tizennégy éves korától tanult különféle heihó-t, utána Ogaszavara tanítványa lett és a sinkage-t átörökölte, a hasszun no nobikane 八寸の延びかね titkáig bezárólag mindent maradéktalanul átvett mesterétől, így kezdetben a sinkagerjú heihó-t gyakorolta, Ogaszavara tanítványai közül az első két-három legügyesebb között tartották számon.

Azonban a mesterem zen-tanulmányokat folytatott, és számos zen-mesternél gyakorolt. Köztük egy Kohaku nevű híres zen-mester volt. […] Ennek a mesternek hű, odaadó tanítványa lett, és a régi kóanokból 公案 tizenkettőt-tizenhármat is ténylegesen végigmeditált a zen-gyakorláson részt véve.

És rájött arra, hogy ha a zen edző-gyakorló tanulmányai szempontjából megvizsgáljuk, az alapító mester Kamiizumitól kezdve Toda is, Bokuden is, még saját mestere, Gensin kokoroire lélekelmélete is, és a hasszun no nobikaneja is mind teljesen ostoba, fantázia szülte, hamis dolog, s nem az emberi lét égi alapigazságából eredő természetes és szükségszerű eredeti tulajdonságnak a működése, így nagyrészt csak állati lelkületén alapszik, és más semmi nem történik, mint az, hogy a magánál gyengébbet legyőzi, a felülmúlótól kikap vagy azonos tudásúakkal szemben együttes megsemmisüléssel végzi, ilyformán semmi okos dolog nincs benne.

Ettől kezdve szüntelenül gondolkodott rajta és edzett, gyakorolt, kutatott, továbbnemesítésére törekedett, hogy az állati lelkületétől elszakadva és a sosza mozgásokat, fogásokat elvetve önnön maga elsajátítsa az önmagában eredetileg is meglévő tulajdonság működ-tetéséből eredő győzelem princípiumát.

Egyszer csak kitisztult (minden gondolat), megvilágosodott, és a heihótól elszakadva világosan látta a győzelem alapját, s az emberi lét égi alapigazságának természetében békésen, nyugodtan elhelyezkedve az összes sosza mozgást, fogást széttörte, és megsze-rezte a homályosság- és megrögzöttségmentes, kristálytiszta, és világi dolgokon felülemelkedett, egyedüli, igazi, titkos tudást.

Aztán más irányzatokkal kipróbálta az éppen most kidolgozott, önnön megvilágosodása révén elsajátított titkok működését. Mindvégig nem akadt olyan valaki, aki meg tudta volna őt akadályozni.

Mivel szerencsére mestere, Gensin még élt, neki elmagyarázta az önmaga által elérteket, s azután, amikor kipróbálta mesterével szemben a tudását, még Gensin titkának titkát, a hasszun no nobikane-t is úgy győzte le, mint ahogy heves tűz töri szét a bambuszfát.

Így mesterem az addig gyakorolt sokféle irányzatot elvetette, s a saját, zen-gyakorlással elért állapoton szerzett egyedi módjába sűrítette össze az elgondolását, és egész további életén át csak ezt gyakorolta, alkalmazta.

Minthogy ebben nincs benne a rjúnak, az irányzatnak nevezendő dolog, azért neve sincs, de ha nagyon el akarjuk nevezni, akkor mudzsúsin kendzsucunak 無住心剣術, a megragadottság, megrögzöttség nélküli lélek kardtudományának nevezhetjük – mondta Kohaku és ő nevezte el így.

Szekiun már hatvanegynéhány éves volt, s a régi tanítványok kétezernégyszázan, kétezer-ötszázan voltak. Én huszonnyolc éves koromban találkoztam először mesteremmel, és személyes szóbeli tanítás (kudzsu 口授) révén közvetlenül tőle tanultam.

Harminchárom éves koromban a mesteremmel, Szekiunnal háromszor az ainukét, az együttes megvilágosodást értem el, s a sinmenbokunak 真面目, az igazi eredeti állapotnak nevezett inka-engedély tekercsét átvettem mesteremtől. Azon a napon, amikor az ainuke történt, Szekiun, vajon mit gondolhatott, kimonója belsejé-ből olvasófűzérjét elővette, felém fordulva tömjént égetett és imád-kozott. Abban az évben Szekiun eltávozott.

Én magam különösebben nem szándékoztam a heihómat elterjeszteni, csupán ennek princípiumát élvezve töltöttem az időmet éjjel-nappal, éhségről is, hidegről is elfeledkezve.

Harminckilenc éves koromban Fukagavába vonultam félre, megváltoztattam a nevemet, s éveket éltem le a kardtudományomat mélységesen elrejtve. De régi társaim, barátaim időnként hozzám jöttek, s kérték, hogy tanítsam őket erre. Nem tudtam tovább hallgatni és elutasítani őket, egy-két barátomat tanítottam, de a kapcsolatok révén egyre sokasodott a tanulni akarók száma, s elérte a harminc főt.

Közülük, talán az eredetileg bennük lévő jó adottságokból fakadóan, négy-öt olyan tanítványom akadt, aki a saját győzelmi elvén alapuló más irányzatú, állati kardforgatókat tetszés szerint kezelte, megtáncoltatta.

Ezek az ügyes emberek lassanként tanítványokat fogadtak fel, s az emberek között terjesztették elgondolásunkat, így nevem is napvilágra került, és elterjedt széles körben az a csoda tudomány is, amire néhai mesterem, Szekiun idős korában megvilágosult…



A továbbiakban Icsiun a mű megírásának okáról először azt mondja, hogy célja a tanítványok számának növekedtével megjelenő téves értelmezések megszüntetése volt, s azután a tanítása lényegének megfogalmazásakor élesen bírálja a konfuciánus tudósok okoskodását.




A fenti részben a mestere, Szekiun szavával idézett ainuke fogalom a későbbiekben számos további elmélkedésnek adott alapot. A neves jelenkori zen- és kendó-mester Ómori Szógen Ken to zen ‘Kard és zen’ című művében azt írja, hogy Szuzuki Daiszecu az ainuke-t mutual escape“-nak fordította a nuke szót “passing by, going through“-ként értelmezve.13 A szöveg értelméből ítélve azonban véleményem szerint a nuke szó miatt is itt gedacu 解脱”megvilágosodás” értelemben kell értelmezni, vagyis a kardvívás gyakorláson keresztül olyan belső lelkiállapot elérését jelzi, amely a buddhista sugjón 修行, edző-gyakorlásokon tapasztalhatókhoz hasonló, így a megvilágosodás az ainuke helyes értelmezése, miként a fordításban értelmeztem. Ezzel az értelmezéssel Szekiun “tömjénégetése” és “imádkozása” is érthetővé válik.

Mindez világosan arra utal, hogy a bu 武 – a harci tudás, az ember megsemmisítésére létrejött emberi ismeret és szerzett képesség – gyakorlása magasabb és nemesebb emberi minőség elérését célző, mély filozófiai tartalmat kapott. A szamurájok bu-eszmerendszerének tanulmányozása a szokványos szamurájkép kiigazításán túl új lehetőségeket adhat akár irodalmi, akár művészeti alkotások mélyebb megértéséhez is.



___________

Jegyzetek:

1 L. Bitó Maszahide bevezetôjét a Studies on Bushi (Samurai) [Acta Asiatica 49. Tokió, 1985] számában.

2 L. Kinszei geidóron, Nihon siszósi taikei 61, Nisijama Macunoszuke és mások (szerk.) Tokió, 1989.; Nisijama Macunoszuke, Geidó to dentó. Tokió, 1984.; Nisijama Macunoszuke, Iemoto no kenkjú. Tokió, 1982.; Kóza Tójó siszó 10 – Tójósiszó no Nihon teki tenkai, Uno Szeiicsi, Nakamura Hadzsime, Tamaki Kósiró (szerk.) Tokió, 1968.

3 L. Nisijama Macunoszuke, Geidó to dentó. op.cit. 175.o.

4 L. Sirjó Jagjú sinkagerjú dzsókan, gekan, Imamura Josio (szerk.) Tokió, 1967; Sinkagerjú denso sú dzsókan, csúkan, gekan, Cukuba Daigaku budó-bunka kenkjúkai (szerk.) Ibaragi, 1991.; Sinkagerjú kankei sirjó dzsókan, csúkan, gekan, Irie Kóhei és mások (szerk.) Ibaragi, 1990.; Kinszei geidóron, Nihon siszótaikei 61, Nisijama Macunoszuke és mások (szerk.) Tokió, 1978.; Jagjú Gencsó, Sóden Jagjú sinkagerjú. Tokió, 1989.; Jagjú Munenori, Heihó kadenso. Tokió, 1986.

5 L. Ómori Maszanobu, Budó to nógaku – toku ni Jagjúke to Konparuke ni cuite –, Rissó Daigaku Kjójóbu kijó, szókangó. Tokió, 1967; Heihó kadenso. Vatanabe Icsiró szerk., Tokió, 1986.

6 Muszasi szerzôségének kérdésétôl függetlenül így értelmezhetô, mert Muszasi heihó-jának lényegét 36 pontba szedve már 1641-ben megfogalmazta és be is nyújtotta azt Tadatosinak az ô kívánságára (Heihó szandzsúgokadzsó). Azonban Tadatosi egy összefüggô szövegben részletesebben megírt munkát várhatott, s nem volt elégedett ezzel. Muszasi nem felejtette el az ígéretét s élete utolsó évében nekikezdett az írásnak. Az írás tartalma lényegében a Tadatosinak benyújtott Heihó szandzsúgokadzsóval egyezik meg, de sajnos autográf kézirat máig nem került elô. Valószínű, hogy a még jegyzetszerű anyagot valamelyik tanítványa rendezhette el a jelen formába. L. Mijamoto Muszasi, Gorin no so. Ivanami soten, Tokió, 1991.; Kinszei geidóron. op.cit.; Josikava Eidzsi, Zuihicu Mijamoto Muszasi. Tokió, 1950.

7 Budó no meicso, Vatanabe Icsiró (szerk.) Tokió, 1979.; Budzsucu szóso, Kokuso kankókai (szerk.) Tokió, 1978.; Budó taikei dai 9 kan, Imamura Josio és mások (szerk.) Tokió, 1982.; Kendzsucu sorjú sinpóron sú dzsó, Irie Kóhei és mások (szerk.) Ibaragi, 1988.; Tominaga Handzsiró, Kendó ni okeru micsi. Tokió, 1944.

8 A már idézett Budzsucu szóso ennek az elsô kiadásának reprint kiadása.

9 Dzsiszoku ikeihó zensúban 辞足為経法前集. In: Budó no meicso. op.cit.; Kendzsucu sorjú sinpóron sú dzsó. op.cit.; Tominaga Handzsiró, Kendó ni okeru micsi. op.cit.

10 L. pl. Vatanabe Icsiró, Budó no meicso. op.cit.

11 Budó no meicso, op.cit.; Budó taikei dai 9 kan. op.cit.; Kendzsucu sorjú sinpóron sú dzsó. op.cit.; Tominaga Handzsiró, Kendó ni okeru micsi. op.cit.

12 Ld. Vatanabe Icsiró, Budó no meicso. op.cit.

13 Ómori Szógen, Ken to zen. Tokió, 1989.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük