Yamaji Masanori: Sugjó: ’’Test és lélek edzése’’ A japán kultúrtörténet egy sajátosságáról

Ha a kendó gyakorlatát és edzésmódszereit meg akarjuk érteni, érdemes megismerkednünk a japánok szemléletmódjával, amihez a sugjó kifejezés megértése elengedhetetlen. Ezen a fogalmon keresztül jobban ráláthatunk arra az attitűdre, amellyel a japánok élik a mindennapjaikat. A sugjó szelleme végigkísérte a kendót a történelem során, valamint a jelenkorban sem elhanyagolható, főleg azok számára, akik a magas szintű japán kendót illetve valamelyik budó irányzatot szeretnék magukévá tenni.

A következőkben Yamaji Masanori tanár úr cikkét szeretném közölni, amely a Keletkutatás c. folyóiratban jelent meg 1993-ban.

A sugjó szelleme belengi az egész japán kultúrát. A japánok tökéletességre törekszenek abban amit csinálnak. Gyakorolnak mindenben, és ez az a hozzáállás, ami miatt művészi szintre emelik az emberi élet útját. Minden kezükből kiadott dolgon érződik az odafigyelés ’szentsége’, amivel élhetőbb környezetet teremtenek.

Későbbi írásaimban az Edo-kori densokkal is foglalkozom majd. Ezek megértéséhez szükséges, hogy a sugjóval, és a hozzá kapcsolódó fogalmakkal tisztában legyünk, és természetesen az is, hogy szakadatlanul gyakoroljunk!

Jó olvasást kívánok!

  1. Kulcskifejezések

Tapasztalatainkból jól ismerjük, hogy akármilyen idegen kultúrával, különösen valamelyik távoli kultúrával foglalkozunk, találkozunk olyan fogalmakkal, melyeknek, bár az adott kultúra eszmerendszerének alapját adják meg, nehezen tudjuk megragadni valódi tartalmát, még a szótárak, különösen a kétnyelvű szótárak segítségével sem, ugyanis a szótárak szerint megfelelőnek, vagy nagyjából egyezőnek vélt szavak mögött rendszerint nincsenek hasonló „élettapasztalatok”. Következtetésképpen ezeknek a fogalmaknak a valódi megértése, átélése nélkül igazából nem beszélhetünk a megfejteni kívánt másik kultúra világának megértéséről. (Időnként egyazon kultúra közegében élve is előfordul hasonló helyzet, ha nem igyekszünk pontosan tisztázni, hogy mit jelentenek, mit tartalmaznak adott bizonyos kifejezések).




Amikor japán kultúrával foglalkozunk, akár irodalommal, vallás- és eszmetörténettel, művészettörténettel vagy a modern társadalomtudományok témáival, elég sok ilyen kifejezéssel találkozunk, amelyek kulcsfontosságúnak mondhatók Japán igazi megértéséhez nemcsak az idegenek számára, hanem maguknak a japánoknak is. Ugyanis a japán kultúrába a saját, eredeti elemek mellett kölcsönös módosító hatással indiai és kínai, újabban európai, valamint amerikai eredetű elemek kerültek be, és fontos szerepet játszottak és játszanak máig. Ebből kifolyólag egy-egy fogalom az eredeti használatnál sokkal összetettebb, bonyolultabb tartalmúvá vált. Ha csak a buddhizmus történetét vagy az irodalom történetét nézzük is meg, rögtön számos példát találunk erre.[1] Ilyenek: 有 u, 無 mu, 空 kú, 悟り szatori, 道 , 常 dzsó, 無常 mudzsó, 寂 dzsaku, 滅 mecu (buddhizmus), 幽玄 júgen, 侘び vabi, 寂び szabi, 花 hana, 匂い nioi, 義理 giri, 人情 nindzsó (irodalom és művészet). De a kínai filozófiából átkerült szavak is a japán gondolkodás alapjait képezik, az eredeti japán hitvilág, a sintó fogalmak mellett, mint például: 理 ri, 気 ki, 自然 sidzen, 天 ten, 道 , 中庸 csújó, 仁 dzsin, 孝 , 忠 csú (kínai filozófia), 神 kami, 荒御霊 aramitama, 和御霊 nigimitama, 穢れ kegare, 祓い harai, 禊 miszogi, 清き kijoki, 赤き akaki, 正しく tadasiku, 直き naoki, なおび naobi, 物忌み monoimi (sintó).

A főbb sintó fogalmak kivételével a fogalmak többsége úgynevezett 漢語 kango, azaz kínai eredetű. S természetesen nem csak korlátozottan, egy adott területen használhatók, hanem, mint alapfogalmak, a használati közegtől függően, bizonyos jelentésbővüléssel vagy szűkítéssel kerültek használatba, így új tartalmat kaptak nemcsak Kínában, hanem Japánban is. Köztük sok olyan szó is található, amely egymástól teljesen távol eső közegben volt használatos.

Tipikusan ilyen szó a 修行 sugjó, amelynek tisztázásával jobban megérthetjük az emberi testről és lélekről alkotott, a keresztény eszmerendszeren alapuló európai, Descartes-féle dualista kép és a régi indiai valamint kínai gondolkodás hatására kialakult keleti felfogás közötti alapvető különbséget. Ez a keleti gondolkodás megértésének egyik alapja is lehet. Az utóbbi időben, az orvostudományban és a pszichológiában is szép számmal akadnak olyan kutatók és szaktudósok, akik a keleti nézetek jelentőségére kezdtek felfigyelni a filológusok és filozófusok mellett.[2]

Azonban mielőtt a sugjó-t tanulmányoznánk, egy másik szóval is feltétlenül tisztában kell lennünk, amely a sugjó fogalommal mindig együtt van jelen a japán gondolkodásban, s ennek ismeretében válhat teljessé a sugjó megértése is. Ez a szó a 道 dó/micsi.

 

  1. Dó/tó/michi ’út’

A 道 írásjegyet, dó/tó-nak olvassuk, mely kínai eredetű szót takar, azaz 漢語 kango, s a japán használatban összetételekben fordul elő.[3] Az utat jelentő eredeti japán szó micsi. A japánok a kínai írás átvétele után nem csak kínai jövevényszavakat jegyeztek le kínai írással, hanem az eredeti japán szavakat is. A kínai írásnak a japánban olyan heterogrammos alkalmazása alakult ki, mint a középperzsa pahlavi írásban, ahol arameus írásképet használtak a perzsa hangalak lejegyzésére (huzrávish). Így tágult az írással jelölt szó jelentésmezeje a japánban az „írás képén” keresztül is, ezért is nagyon fontos, hogy külön gondossággal vizsgáljuk meg mindig az adott szó jelentését.

A mai japán nyelv legautentikusabb szótárában, a Kódzsien-ben[4] a következőket olvashatjuk a és micsi címszó alatt.

どう道 [go kiejtés, kan kiejtés]  toori michi ’járó út, utca’, micsi ’út, utca’ ‚ 1. hito to site mamoru beki dzsóri ’embernek követendő és betartandó helyes alapelv, princípium’.[5] mata ucsú no genri ’továbbá az univerzum princípiuma’ 2. sinbucu no osie ’istenek és Buddha tanítása’, mata bodai, satori ’bódhi megvilágosodás’ ƒ ningen ga ocsiiru majoi no szekai ’a csalás és tévedés világa, ahová az ember lezuhanhat, ’bhrántidhátu’ ’csikusódó’ ’tirjagjóni-gati’ „ dóka no osie ’taoista tanítás’ dókjó ’taoizmus’ … szenmon no gakumon, gigei ’szaktudomány, művészet’ † iu koto ’mondani’ kataru koto ’mesélni’ ‡ gjószeidzsó no kukaku ’közigazgatási területi egységek’.

みち 道, 路, 途 micsi [az utat jelentő csi-ből és prefixum mi-ből áll]  hito ja kuruma nado ga óraisuru tame no tokoro ’az embereknek és járműveknek stb.-nek közlekedésére való hely’ cúkószuru tokoro ’közlekedési hely’ dóro ’út’ cúro ’átjáró’ ‚ mukutekicsi ni itaru tocsú ’célba meneteli út közben’ ƒ micsinori ’úti távolság, út hossza’ kjori ’távolság’ „ [átvitt értelemben] hito ga kangaetari okonattari szuru kotogara no dzsóri ’azon dolgok logikája, alapigazsága, amelyeket az ember elkövet, vagy amelyeken az ember gondolkodik’ dóri ’alapigazság’ … tokuni, dzsukjó, bukkjó nado no tokutei no kjógi ’ tan, különösen konfuciánus tan, buddhista tan’, hotoke no micsi † dóri o vakimaeru koto’az alapigazság megértése, betartása’ funbecu ’megítélés, belátás, bölcsesség’ ‡ tedate, suhó, sudan ’eszköz, mód’ ˆ hómen, szono muki ’vmi felé, terület’ ‰ asiba ’állvány’, fumidai ’zsámoly’.




Ha ugyanezt a 道 szót egy buddhista szakszótárban keressük meg, a következő magyarázatot kapjuk:[6]

どう 道  a bódhi szó fordítása ‚ márga 1. cúnjú no gi Nehan ni omomuku beki sugjó no hószoku o szaszu ’a nirvánába vezető buddhista edző-gyakorlásra vonatkozó törvények, szabályok’ 2. kiro no gi, fumu beki micsi no ii 人道 dzsindó, 仏道 bucu-dó no gotosi ’követendő út, mint az emberi út, a buddhista út’ 3. rinten no gi, góin ni jotte sudzsu no kahó o ukete jamadzaru o iu 三善道 szan dzendó, 三悪道 szan akudó, 六道 rokudó no gotosi ’körforgás; szüntelen forgás, amelynél a cselekedetnek mint oknak megfelelő eredményt, gyümölcsöt kap az ember, mint a három jó világ, a három rossz világ, azaz a hat világ. Azonos mint gati’. ƒ 道教 dókjó o szaszu ’taoizmus’.

A fentiek a mai szótárakban rögzített illetve micsi alapvető jelentései. Most ezeknek a szavaknak a használati fejlődését nézzük meg.[7]

Japánban a道 szó tartalmas használata először a hetedik században a kínai mintára szervezett közigazgatási rendszerben jelenik meg (律令五機七道 Ricu-rjószei goki sicsidó)[8], mint egy meghatározott földrajzi területegység jelölése. De ez a használata a Ricu-rjó rendszer oktatási rendszerének fejlődésével együtt az ember tevékenységének területét jelölő, a szakmai jellegét is magában foglaló szóvá fejlődik ( 明経道 mjógjódó ’a konfuciánus írások tanulmányozása’, 明法道 mjóbódó ’jogtudomány’, 紀伝道 kidendó ’a kínai irodalmi művek tanulmányozása’, 算道 szandó ’számolás-tudomány’).

A hivatalos feljegyzések szerint a buddhizmus a hatodik század közepe táján került Japánba, s a hetedik század elején már megjelennek a japánok által írt szútra-kommentárok is, mint pl. a Sótoku hercegnek (574-622) tulajdonított Szangjó giso,[9] de a Kínában járt sok tudós szerzetes buddhizmust meghonosító, terjesztő tevékenysége révén a kilencedik, tizedik században erőteljes fejlődésnek indul, s a japánok sajátjává is válik a buddhista gondolat.   A buddhizmus kibontakozásával a  道 jelnek kínai hangalak-alapú olvasata is elterjed, buddhista tartalommal, mint 仏道 bucudó, 入道 njúdó, 修道 súdó, stb. A 12-13. sz. után, amikor a zen-buddhizmus is átkerül Japánba, s a japán kultúra megformálásának meghatározó elemévé válik, a 道 -nak buddhista értelmezésű aspektusa további hangsúlyt kap. A japán Szótózen alapítója, Dógen (1200-1253) írja Sóbógenzó-jában:[10] „’Bodai va Tendzsiku no on, koko ni va dó to iu’ A bódhi az indiai hangalak, itt pedig -nak mondjuk’”, s az ő értelmezésében a világegyetem és az ember egyetemes, legmagasabb tökély állapotát jelentette, amely megkeresendő.

A szamurájok uralkodó rétegében a középkortól az újkorig majd hétszáz éven át tartó uralkodásuk alatt terjedt el a zen-buddhizmus , s ennek során a 道 kép is a japán kultúra egyik alapfogalma lett, mint ahogy az eszmetörténész Szagara megfogalmazza: „Amikor a dógeni képe az emberi tevékenység egyes konkrét területén elért végső tökély állapotának, a 境地 kjó-csinak[11] megértésére hatott, és annak ellenére, hogy a kép tartalmilag sokféle változáson ment keresztül, olyan értelemben beivódott az ember gondolkodásába, hogy az egyes konkrét tevékenységi területen elért végső, tökély állapot valamilyen módon az egyetemes állapothoz kapcsolódik ( azaz az egyes területen való végső tökéletes állapot elérése az egyetemes állapot elérését jelenti), így születik meg az ún. 芸道 geidó[12]gondolat is[13] a japán eszmetörténet fejlődésében.

Ahogy már láttuk a micsi ’mi’-je prefixum, mely tiszteletet, nagyrabecsülést fejez ki, a ’csi’ irányt és egyben helyet jelent (idzucsi ’merre’, ocsi ’távoli hely, arra’, kocsi ’erre’). Így a szó etimológiai tartalmából arra következtethetünk, hogy a micsi szó akkor sem csak objektíve meghatározható két pontot, helységet összekötő földrajzi földcsíkot, az utat jelenti, amikor konkrét út jelölésében szerepel, hanem a valamilyen irányba, valamit keresve haladás jelentést is magában hordozza. Másfelől a szónak helyjelentésű tartalmából könnyen következhet, hogy a micsi ’helyi’ és ’szakterületi’ jelentéssel kezd bírni. Különösen, ha erre hat a 道 fogalma is. Valóban már a 12. sz. táján különböző, elsajátítandó tudást hordozó szakmai területeket jelölő szóként is használják a micsi kifejezést. mint pl. kino micsi no takumi ’asztalos, ács’ (Gendzsi monogatari); kangen no micsi ’zenész szakma’; jumija no micsi ’íjászat, harcos útja’. A micsi ilyen használata a 13-14. sz.-ra teljes mértékben jogot nyer, mint ahogy pl. Edzsó (1198-1280) zen szerzetes írja Sóbógendzó dzuimonki c. munkájában:[14]hito sono ieni umare sono micsi ni iraba, madzu sono kagjó o sú szubesi = ha az ember egy adott házban megszületik, annak az útjára lép, először is annak a háznak mesterségét, szakmáját kell tanulnia, csiszolnia”.[15]

A fentiek szerint a /micsi fogalmának kialakult lényegi jelentését talán valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy a végső tökély állapota, egyben ennek a végső állapotnak az elérése érdekében az időben és térben célirányosan kifejtett testi és lelki tevékenységek összessége, s az utóbbi értelemben a歌道 kadó ’a verselés útja’,  súdó 修道 ’a művészet, tudomány és vallás útján való önnevelő, edző-gyakorló tanulmányozás’, geidó芸道 ’a művészet útja’, kangen no micsi 管弦の道 ’a zenész útja’, hitono micsi ’az ember útja’ stb. S itt érkeztünk el a修行 sugjó fogalmához, amely a fent tárgyalt utak valamelyikén történő, az egész utat végigkísérő, a végső cél elérése érdekében végzett testi és lelki edző-gyakorlatot takar.




 

  1. 修行 sugjó

A 修行 sugjó fogalma szintén a buddhizmussal együtt terjedt el Japánban, de a buddhizmus sugjó-ja is, indiai eredetű lévén, az indiai jóga ősrégi hagyományából ered. A sugjó a szanszkrit bhávaná-nak kínai fordítása.[16]

A jóga tradíciójában az ilyen testi gyakorlatot tapasz-nak nevezik. A tapasz eredeti jelentése ’hő, tűz, vagy a dolgokat megmelegítő effektus’, s ebből: ’lélek tüze, belső hő’. A jóga tradíciójában a gyakorlás, a tapasz szó alatt azt értik, hogy a test mindenféle képességeinek fejlesztő edzésén keresztül a gyakorló saját lelke belsejében egy új én-t tud felébreszteni, a saját szellemnek egy újabb működésére tud ráébredni, vagy ezeket megteremtő energiákat kaphat.[17]  Miután a buddhizmus Kínába jutott, és a kínai eredetű taoista hagyomány és egyéb elemek is bekerülnek a buddhista gyakorlatba, a kínai Mahájána buddhizmus gyakorlati rendszereinek megfelelően sokféle sugjó módozat alakul ki.

Japánban a japán elemeket magába szívó, Kínából átkerülő buddhista sugjónak szintén sokféle módozata rendszereződik, mint pl. a 密教 mikkjó azaz ezoterikus buddhista irányzatú (天台Tendai és 真言 Singon irányzatok) gyakorlási módok, a 禅Zen irányzatok gyakorlatai, a修験道 sugendó (hegyi aszketizmus), 回峯行kaihógjó (hegycsúcsok vándorlása) stb. S az így kialakult különböző sugjó gyakorlatok nem csak mint vallási gyakorlatok hatottak széles körűen a japán életre, hanem mint a 武道 budó vagy a芸道 geidó sajátos kulturális területek kifejlődésében is nagy szerepet játszottak. Később erről is ejtünk néhány szót.

 

3.1. A buddhista sugjó

A vallási élet általában a hitben és a vallásgyakorlásban teljesedik ki, a buddhizmusban azonban arra törekednek, hogy a Buddha által tapasztalt megvilágosodás állapotát saját magán valósítsa meg a gyakorló buddhista, így a gyakorlás, azaz a sugjó kapja a nagyobb hangsúlyt. Maga Buddha a megvilágosodáshoz vezető élet normájaként betartandó részletes előírásokat (戒律kairicu) adott tanítványainak, s a lelki edző-nemesítő és gyakorló módokat különböző erények szerint csoportosítva mutatta be.[18] Tehát a buddhizmusban a sugjó Buddha tanításainak a gyakorlását jelenti. De mi Buddha tanításainak lényege?

Buddha tanításainak lényegét, azaz a bonyolult buddhista filozófia alapgondolatát illetően a szakirodalom szinte mindenütt az ún. 無我 muga-t említi.[19]

A無我 muga a szanszkrit nirátma, nairátmjá, a páli anattá kínai fordítása, s a buddhizmus előtti upanisad filozófiában nagy hangsúlyt kapott a我 ga, átman (az ember énjében objektíve létezőnek gondolt, központi állandó, egyedüli irányító) gondolatnak a tagadását jelenti, vagyis Buddha azt tanította, hogy nem szabad a „nem átman-t ’átman’-nak ismerni, különösen a testet nem. Mivel Buddha tanítása szerint a ’mindenség’ csak egyfajta ’viszonyulásból’ keletkezik és szűnik meg, valójában nincs sehol olyan valami, amit sajátunknak tekinthetnénk. Mindez egy我 ga, átman-hoz való ragaszkodástól való megszabadulás szükségességét tanítja. Egyben az ilyen ideális állapotig vezető gyakorlási folyamatra is utal, melynek célja a muga, az átman-hoz való ragaszkodástól szabadult állapot. A buddhizmus ezen iskolája szerint csak ilyen állapotban lehetséges az „igazi valóságot meglátni”. Ezt az igazi megismerésmódot csak a gyakorláson keresztül lehet megszerezni. Más szóval a buddhista filozófiának az alapállása az, hogy csak a gyakorlási folyamaton végigmenve válik lehetségessé az igazi logikai megismerés. Azaz a buddhizmusban a gyakorlati filozófiától elszakadt elméleti filozófia nem létezik. Az a legenda, mely szerint Buddha metafizikai jellegű kérdésekre nem válaszolt, csak hallgatott, azt tanítja, hogy Buddha csak a gyakorláson keresztül szerzett megismerést tartotta az igazi megismerésnek.

A muga-állapotában bekövetkező tudást, a lét igazi mivoltának megismerését 慧 e-nek bölcsesség (pradzsnyá)-nak hívják, amelyet a buddhista tanítás szerint csak a sugjó-n keresztül tudunk megszerezni, olyan módon, hogy a mindennapi én azzá az eredeti, igazi énné válik, amely a muga-nak, anattá-nak mondott végső eredeti igazi állapottal azonos. Ekkor az ember egy új perspektivikus látóhatárt észlel, s az univerzumban lévő összes létezőnek a teljes létét fogja helyesen megismerni, megérteni, azaz ’megvilágosodik’. Ez Buddha tanítása, ezen belül pedig a sugjó a megvilágosodáshoz vezető gyakorlási tevékenység, amelynek a megvilágosodás a célja.

A fentiekben vázolt buddhista sugjó négy gyakorlati formában jelenik meg: a buddhista szerzetesi szervezet belső törvényében, a 律 ricu-ban, vinaja-ban, amelyet a szerzetesnek álltak önkéntesen vállalnak; a tagadó előírásokban, a 戒 kai-ban, síla-ban, amelyet a szerzetesi rendbe lépni vagy buddhista hitre térni szándékozó világi emberek vállalnak, olyan formában, hogy ’én (valamit) nem teszek’; a meditációban, 定 dzsó-ban, szamádhi-ban, és a buddhista szertartásokban.

Mindezt még egyszer összefoglalva a buddhista sugjó célja az olyan állapot megvalósítása, amelyben a szenvedés és a szenvedély megszűnik, azaz bekövetkezik a megvilágosodás. Ennek érdekében gyakorolják a buddhisták az élet fent említett előírásait, és teljesen magukévá téve elmélyítik a szamádhi-t, a meditációt, s megvalósítják az igazság meglátását, megtapasztalását, hogy pradzsnyá-t, a megvilágosodott bölcsességet elérjék.

Összegezve tehát elméletileg a sugjó a világi, mindennapos élet szabályainál sokkal szigorúbb korlátozások önkéntes vállalása, a saját test és lélek szabályozása, azzal a céllal, hogy ezáltal az átlagemberek életénél mélyebb tartalmú élethez juthassunk. A sugjó gyakorlati tartalma pedig a következő két fő összetevőre bontható: az egyik a rajtunk kívüli világgal kapcsolatos, kifelé irányuló gyakorlás (szabályok betartása kai, síla), amely az én és a külvilág kapcsolatán alapulva valósul meg, a másik az önnön lélek belsejébe irányuló gyakorlás (meditáció, dzsó, szamádhi).




 

3.2. Sugjó módozatok

A buddhizmus fejlődésével a sugjó módozatai is a tanokhoz hasonlóan bonyolultabbá váltak. A japán buddhizmus sugjó rendszerének kialakulásában azonban természetszerűen a kínai buddhizmusban megfogalmazódott sugjó képe adta az alapot, különösen a Tendai irányzat megalapítója, Csigi (智顗 Zhí-yí 538-597) és a Zen irányzat első mestere, Daruma (達磨 Dá-mó ?-530?) tanításai.

Csigi írásaiban[20] a buddhista sugjó módozatokat úgy foglalta rendszerbe, hogy a zen-t dhjána-t állította a központba. A zen a mahájána buddhizmusban a a bódhiszattva (megvilágosodást kereső, valamint megvilágosodást elért bölcs ember) hat gyakorlandó erényének egyike (1.布施fusze, dána ’adakozás’ 2.持戒dzsikai, síla ’erkölcsi szabályok betartása’ 3.忍辱 ninniku, ksánti ’türelem’ 4.精進 sódzsin, vírja ’törekvés’ 5.禅定 zendzsó, dhjána ’meditáció’ 6.智慧csie, pradzsnyá ’bölcsesség’).

Csigi a zen filozófia tartalmát a Zuáng-zí[21] gondolatának elhasználásával kialakult 止 si, samatha és 観 kan, vipasjaná elméletével rendszerezte.                                                                   

A si a lélek edzésével egy olyan lelkiállapot elérése, amelyben az embert semmilyen külső hatás és gondolat nem zavarja, s az így elért állapotban lévő léleknek egy konkrét szent ’tárgyra’ vagy ’alakra’ történő koncentrálása.  A kan a si gyakrolásán keresztül megszerzett pradzsnyá-val, 智慧 csie-vel történő szent ’tárgy’ vagy ’alak’ meglátását jelenti. Így a 止観 sikan a buddhista megvilágosodáshoz vezető sugjó alapvető három tétele az ún. 三学 szangaku-ból, azaz 戒 kai, síla dzsó, szamádhi e, pradzsnyá-ból a dzsó-nak és e-nek felel meg, de a si és kan, egyik a másikat megvalósító, egymást nem nélkülözhető kapcsolatban állnak.

Csigi a sikan háromféle módozatát különbözteti meg: 1. rögtön a gyakorlás kezdetétől a legmagasabb állapottal foglalkozó 円頓止観 enton sikan, amelyet tíz kötetes Maka sikan-jában részletesen tárgyal, 2. az alacsonyabb szintről magasabb szintre fokozatosan a megvilágosodáshoz vezető 漸次止観 dzendzsi sikan, amelyet a szintén tíz kötetes Zenmon súsó-jában tárgyal részletesen, s ennek összefoglalója a Sogaku zen jómon (ún. Tendai sósikan), 3. az 1. és 2. módnak a körülményeknek megfelelő szabadon kombinált alkalmazása: 不定止観 fudzsó sikan, amelyet a kétkötetes Rokumjóbómon-ban gondosan, példákkal illusztrálva magyaráz.

A Maka sikan-ban Csigi a 四種三昧 sisu dzanmai, ’négyféle meditáció’ (szamádhi)-ként a si gyakorlati technikáját konkrétan elmagyarázza.[22] Lényegét tekintve ezt kétféle: egyik az állandó folytonos ülő helyzetben történő koncentrálás, a 常坐三昧 dzsódza dzanmai, a másik az állandó ismétlődő cselekvéssel történő koncentrálás, a常行三昧 dzsógjó dzanmai.

Az ezoterikus buddhizmusban úgy tartják, hogy Buddha testi, nyelvi és tudati-lelki cselekedeteinek az átlagember által felfoghatatlan csodálatos hatása és ereje van, s ezért ezeket három titok (三蜜 szanmicu)-nak nevezik. Azonban az emberek cselekedeteit is lényegében Buddháéval azonosnak tekintik, s az ember cselekedetét három csoportra osztják, a testi cselekvésre (身sin, kája-karman), a nyelvi cselekedetekre (口 ku, vák-karman) és a tudati cselekedetekre (意 i, manasz-karman). A buddhizmus ezoterikus gyakorlásában pedig a következőket jelenti:

  1. 身密 sinmicu (kája) a testtartásnak, azaz különböző testi pózoknak, helyzetnek hatása, ereje.
  2. 口密 kumicu (vák) a mantrák (singon), a dháraník (darani) stb. szent szavak recitálása, valamint a szútrák olvasásának hatása és ereje.
  3. 意密 imicu (manasz) lelki működés; a tudatot, gondolkodát koncentrálva, a zavaró gondolatokat fokozatosan kiűző meditáció lelki effektusa.

Tehát azt lehet mondani, hogy a dzsódza dzanmai a fenti három ’cselekedet’ kombinációjából álló, ’mozdulatlan meditáció’, s a dzsógjó dzanmai főleg a testi mozgásból álló ’mozgásos’ meditáció, amely a testi mozgás folytonos fenntartásán keresztül a lelket fokozatosan a zavaros gondolatoktól mentes, tiszta állapotba vezeti. Ennek híres példája a 般舟三昧 handzsú dzanmai, prjatjutpanna-buddha-szammukhá-vaszthita-szamádhi, amely szanmai gyakorlásában Buddha alakja meglátásának átélését valósítja meg. A 常行三昧堂 dzsógjó dzanmaidó nevű csarnokban elhelyezett Amitábha szobor körül Buddhát dicsőítő szavakat recitálva jár száz napig. Japán példaként pedig a Hiei hegyen gyakorolt 籠山行 ródzangjó, ’hegyek közé vonulás’ és 回峯行 kaihógjó ’csúcsok vándorlása’stb. említhetők. A ródzangjó gyakorlatot végző olyan módon imádja Buddhát, hogy a feje fölött nyújtott összetett kéztartással teljes hosszában a földre leborul, és hasra fekszik, s majd lassan feláll összetett kézzel Buddhát tisztelve, és ismét földre fekszik. (五体投地gotai tócsi, ’az egész testnek földre dobása’). Ezt a gyakorlatot naponta ezernél is többször ismétli több hónapon keresztül. A kaihógjó esetében a hegyek csúcsait Buddhák, istenek által lakott szent területnek tekintve naponta meghatározott kilómétert jár be, s ezt évente száz napig folytatja tíz éven keresztül, összesen ezer napig.[23]

A fent említett buddhista ezoterikus sugjó módszerek a 9. század körül Kínában járt tudós szerzetesek révén kerültek Japánba,[24] s az eredeti japán vallási kultúra elemeit is felvéve, nemcsak mint buddhista kultúra terjednek Japánban, hanem a népi kultúra forrásául is szolgáltak. A sintoista hegyimádattal találkozva, pl. az ún. 修験道 sugendó fejlődik ki belőle, a handzsú dzanmai népiesedéséből egy táncos népi műfaj, a 念仏踊り nenbucu odori keletkezett, ebből pedig a nyári népi ünnep, a 盆踊り bon odori. De a dzsógjó dzanmai-nak a mozgás általi lélekcsiszolása a japán 芸道 geidó ’művészet út’ és a 武道 budó ’fegyveres út’ kialakulására is alapvetően fontos, nagy hatással volt.

 

  1. 修行 sugjó és 芸道 geidó

A buddhista sugjó gondolata a 12. század vége tájától kezdve különböző művészeti területekbe is belekerül, s a 和歌 vaka ’japán dal’, 能楽 nógaku ’nó színház’, 茶道 csadó ’tea szertartás’ stb. területen az ún. geidó elméletformáját kapja. Később a 16-17.sz.-ra pedig a budó elméletét teremti meg.

A sugjó célja a 悟りszatori, vagyis az e, pradzsnyá megszerzése, a ’megvilágosodás’ elérése volt. A művészet célja pedig a ’szép’ keresése. Az irodalom a ’szép’-nek szavakkal történő kifejezése. A képzőművészetek és zene a ’szép’-nek különböző anyagokkal történő kifejezése. A nógaku és csadó a ’szép’-nek testmozgással történő kifejezése. Japánban a sugjó gondolat hatására a ’szép’ átélési tapasztalatainak végső ideális állapotát a sugjó-n keresztül elért szatori ’megvilágosodási’ átélés analógiájával kezdik megfogalmazni.[25]

A 12. sz. végi vaka-költő Fudzsivara no Sundzei (1114-1201) Csigi Maka sikan-jától inspirálva a 幽玄 júgen ’csendes, finom, nem mesterkélt, nyugodt, misztikus, mélyen szép’ fogalmát először alkalmazza a vaka-költészet elérendő ideális állapota jelölésére (幽玄体 júgentai ’júgen stílus’). Azt akarja, hogy miként a szerzetesek a sugjó-val a szatori-hoz, a megvilágosodáshoz jutnak, a vaka-költők a vaka-versek készítési cselekedetein keresztül jussanak a júgen-nak mondott ideális ’szép’ állapotához.[26]

A 13. sz.-ban pedig a vaka-verseket egyfajta dháraní-nak, mágikus szent szavaknak tekintő nézet is megjelent, mely szerint a kitűnő vaka-költemények az írással fejezik ki a júgen állapotát a dháraník-hoz hasonlóan, amelyek az átlagember által egykönnyen el nem érhető szatori állapotát fejezik ki.

A szerzetesek sugjó-ja helyett a költők a vaka-írás ’lelki edzésein’ keresztül igyekeznek a júgen ’szépet’ elérni. Ez a továbbiakban olyan gondolatot szült, hogy a költők a saját ’lelkük’ edzésével, csiszolásával elérhetik a ’szépet’, s a vaka-írást a személyiség egyfajta kiművelés módjaként értelmezték. Így született a 歌道 kadó, a vaka-költészet útja.[27]

A vaka-költészettel kapcsolatos fent említett gondolatok a 14. sz.-ban a nógaku színház’-ra, a korabeli fő előadó művészetre tettek nagy hatást, s mivel a színház a ’szép’-nek testmozgással való kifejezése, így a ’lélek’ és a ’test’ kapcsolata válik fontos kérdéssé.

Dzeami (1363-1443), aki a 能 -játékot magas művészi szintre emelte, Fúsi kaden-jábana ’szép’-ét a 花 hana ’virág’ szóval fejezi ki, amely a kadóvaka-költészet útja’ júgen-jának felel meg. A a hana-t testtel kifejező művészet. A -művészet alapja a wadza ’kifejező technika’ vagyis ’fogás’.                                                                                          Dzeami a vadza-t kifejlesztő gyakorló edzést a稽古keikó-t a buddhista sugjó-hoz hasonlítva értelmezi. A -színész a vadza-fogás kitartó, ismétlő gyakorlásával igyekszik a színpadon a hana-t, a ’szép’-et kivirágoztatni, miként a szerzetesek a sugjó-val a megvilágosodást, a szatori-t elérni. Dzeami szerint a hana kivirágoztatása akkor sikerül, ha sok keiko-val gyakorlással a 心身一如 sinsin icsinjo ’a lélek és a test abszolúte egy’ kifejezéssel jelölt ideális állapotba jutnak. Azaz a külső formából a belső lélek világába; a testedzésén keresztül a lelket csiszolja, edzi („Hana va kokoro, tane va vadza = a virág a lélek, a fogás a magja). A vadza (mag, test/forma) hozza a hana-t, azaz a lélek a formákon keresztül szüntelen ujjá születik, miként a virág fejlődik, s kivirágzik. A hana ideális állapota a 無心 musin, 空 kú, súnja, azaz a lélek működés és testműködés egymástól megkülönböztethetetlen, egyazonná vált állapota, a sinsin icsinjo állapota.[28]

Itt világosan látható, hogy a lelket nem egyszerű tudatként és változatlan állandó valaminek, hanem a test edzésén, gyakorláson keresztül fokozatosan magasabb minőségűvé válónak ismerik. A 芸道論 geidóron ’művészet-út elméleté’-ben tehát a színész állapota a fő, s az alkotónak művészi alkotáson keresztül történő lélek-tisztulását tárgylja.[29]

A Kamakura korabeli (1185-1333) szamurájok rendszerint az ezoterikus buddhizmus és zen buddhizmus gyakorlásán törekedtek kiművelődni. Később a Muromacsi korszakban (1392-1573) a vaka-költészet, a 連歌 renga-költészet és csadó stb. művészi, irodalmi műveltségét is maguk alapműveltségeként igyekeztek elsajátítani (文武両道 bunbu rjódó ’írás és fegyveres út együttesen’).[30]   Ennek hatására a szamurájok harci tudománya, a 武術 budzsucu egyszerű technikáiból művészeti és szellemiségi tartalommal rendelkező magasabb értékűvé fejlődött. A szamurájok a léleknek és a testnek edzését kettéválaszthatatlan, egyazon dolognak ismerték. Így a budzsucu ’harci fogások’-ból a 武道 budó ’fegyveres út, harcos út’ alakult ki.[31]a lábjegyzet elolvasása ajánlott (szerk.)




A budó alapja a mozgásos meditáció, a dzsógjó dzanmai tradíciót követve a 無心 musin ’a mindenféle ragaszkodástól megszabadult lélek’ elérését célozza. A dzsógjó dzanmai célja pedig az, hogy a tudatalatti emocionális effektusát ellenőrizve megerősítse a tudat és tudatalatti egyesítését, így a budó hagyományosan az emóciót ellenőrzés alatt tartani tudó, kiegyensúlyozott, érett egyéniség kifejlesztését tartja végső céljának. A kardforgatás gyakorlásának végső céljává így nem a mások legyőzése, hanem önmagunk leküzdése vált.

Minden japán kulturális területen a sugjó gondolattal párosulva -vá válhat minden emberi tevékenység. A japánok máig igénylik ezt, s mesterektől egyben bölcsességet várnak, a vezető emberekben ezt a tulajdonságot szeretnék látni, különösképpen a tudósokban, tanítókban (természetesen a hagyományosan kialakult óhajokról beszélek itt).[32]

A japánok olykor azt mondják, hogy ’azért nem jó, mert csak fejjel gondolkodik’, vagy ’testtel megtanulni’. Ahogy a fentiekben láttuk, ennek nagy eszmetörténeti, gyakorlati, tapasztalati gyökerei vannak, amely szerint nem választják ketté a testet és a lelket, ahogy azt a keresztény kultúra talaján megfogalmazott descartes-i dualizmus teszi, de a latin ’mens sana in corpore sano = ép testben ép lélek’ gondolatától is eltér a sugjó test és lélek képe.                                                       

Jegyzetek:

[1] A buddhizmus már Kínában nagy mértékben elkínaiasodott a taoizmus, a jin-jang filozófia, és a konfucianizmus hatására, valamint a szútrák kínai nyelvre történő fordítása során; de Japánban is, ahová főleg kínai közvetítéssel jutott a buddhizmus, további sajátos értelmezések történtek, és új irányzatok jelentek meg. Ld. pl. Nakamura Hadzsime, Tójódzsin no siihóhó 4 vols. Tokió, 1962; Nakamura Hadzsime, Ways of Thinking of Eastern Peoples, India, China, Tibet, Japan. Honolulu, 1985; Fukinaga Kódzsi, Csúgoku no Tecugaku, Súkjó, Geidzsucu, Tokió, 1988.

[2] Pl. Bergson, E. Herrigel, Merleau-Ponty, Jung, Fromm stb. valamint az ún. holistic medicine vagy Kínában és Japánban folyó hagyományos orvoslás modern tudományos kutatása. Ld. Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai Tójóteki sinsiron no kokoromi-. Tokió, 1989; Juasza Jaszuo Ki, Sugjó, Sintai. Tokió, 1989.

[3] Pl. 道教 dókjó, 儒道 dzsudó, 仏道 bucudó, 神道 sintó, 修験道 sugendó, 歌道 kadó, 茶道 csadó, 香道 kódó, 花道 kadó, 武道 budó, 柔道 dzsúdó, 剣道 kendó, 芸道 geidó, 孝道 kódó, 色道 sikidó, 衆道 súdó, ugyanezek japánosan pl. 人の道 hito no micsi, 仏の道 hotoke no micsi, 木の道 ki no micsi, 歌の道 uta no micsi , 剣の道 ken no micsi, 色の道 iro ni micsi stb.

[4] Kódzsien dai 4 han. Tokió, 1991.

[5] 条理 dzsóri-nak a japán angol szótárban ’reason’ a megfelelője, s ez magyarul ’indok, ok, józan ész’ az angol-magyar szótárban. Itt mindjárt értelmezési nehézségbe ütközünk, ha csak két-nyelvű szótárt forgatunk. Mondanom sem kell, a többi esetben is hasonló a helyzet. Igyekszünk minél közelebbi értelmezést megadni.

[6] Bukkjó dzsiten. Ui Hakudzsuku szerk., Tokió, 1980; Ivanami Bukkjó dzsiten. Tokió, 1989; Oda Tokunó hotei Bukkjó dai dzsiten. Tokió, 1930.

[7] Szagara Tóru tanulmánykötete foglalkozik a -n kívül a 理 ri, 自然 shidzen, 天 ten, 心 shin, 伝統 dentó fogalmak japán használatának történeti fejlődésével a kínai használatával összevetve. Itt az

[8] Ld. Takidzava Szeidzsiró, Ricu-rjószei kenkjú. Tokió, 1966; Ricu-rjó. Tokió, 1972.

[9] Szangjó giso a Sótoku hercegnek tulajdonított szútra-kommentárok gyűjtő neve, három szútra-kommentárból áll: Hokke giso, 4 vols, Sómangjó giso, 1 vol, Júmagjó giso, 2 vols.; Sótoku taisi sú. Tokió, 1972.

[10] Dógen 1223-1227-ig Szung-Kínában a Szótó irányzatú zen-buddhizmust tanulmányozza, 1244-ben Ecsidzenben megnyitja a Szótó-zen gyakorló dódzsóját, az Eiheidzsi templomot. A  Sóbógenzó az élete utolsó 13 éve alatt tartott tanításainak gyűjteménye, amelyet tanítványai szerkesztettek, s a japán gondolkodás további alakulására, különösen a zen irányzat japán fejlődésére meghatározó hatást tett.

[11] 境地 kjócsi is idegen nyelvre nehezen fordítható szó az eredeti ’hely, körülmény’ jelentése mellett átvitt értelemben valamilyen elért magasabb lelki és léti állapotot jelenti.

[12] A geidó: csadó, kadó, nó, kendó, stb. valamilyen testi és tárgyi eszközökkel megvalósító ’performance művészetek’ gyűjtő fogalma, melyek a külső technikai tudás tökéletes szintjének elérésével párhuzamosan az itt tárgyalt  belső tökély állapotának elérését célozzák.

[13] Szagara, i.m. 70-71.

[14] Dógen szavainak gyűjteménye a tanítvány Edzsó naponkénti feljegyzésében.

[15] Sóbó gendzsó dzuimon ki, Vacudzsi Tecuró szerk. Tokió, 1991, 20.

[16] Maga a sugjó kifejezés régi kínai szövegekben található szó, amely a konfúciuszi tanítás révén művelt emberré történő kiművelés folyamatát jelentette, s ezt felhasználták a szútrák fordítói, mivel bhávaná (jelentése ’létrehozás, ismételve gyakorlás és elsajátítás’)-hoz hasonló tartalmat láttak benne. Ivanami Bukkjó dzsiten, i.m. (A szanszkrit terminológia terén a magyar átírásban és értelmezésben sok értékes segítséget kaptam Bethlenfalvy Gézától. Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni érte.)

[17] Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai, i.m.

[18] Ld. pl. Budda no kotoban szutta-nipáda. Ford. Nakamura Hadzsime, Tokió, 1991.

[19] Pl. Jamagucsi és mások, Bukkjógaku dszoszecu. Kiotó, 1969; Takaszaki Dzsikidó, Bukkjó njúmon. Tokió, 1990; Jikido Takasaki, An Introduction to Buddhism. Tokió, 1987; Komacu Csikó, V aga omou – Buddha to heiva no micsi 2 vols. Kiotó, 1984; Chiko Komatsu, The Way to Peace – The Life and Theachings of the Buddha. Kiotó, 1989.

[20] Csigi fontosabb írásai, amelyek a japán buddhizmusra is nagy hatással voltak: Zenmon súsó, 10 kötet, Sogaku dzazen jómon, 1 kötet (ún. Tendai sósikan a Zenmon súsó, 10 kötet összefoglalója, amelyet a dzazen eljárást magyarázó ’kézikönyv’ gyanánt készített Csigi a buddhizmus történetében először, s máig nem készült ennél gondosabb zen-kézikönyv: olvasható a lent 22-nél említett kiadás bevezető tanulmányában);  Maka sikan, 10 kötet.

[21] Ld.Szódzsi, 4 vols. Tokió, 1990; Motojama Hirosi, Dzazen, meiszó, dókjó, no sinpi. Tokió, 1991.

[22] Négyféle meditáció: 常坐三昧 dzsódza dzanmai, 常行三昧 dzsógjó dzanmai, 半行半坐三昧 hangjó handza dzanmai, 非行非坐三昧 higjó hidza dzanmai. Ld. Maka sikan, dzsó, ge. Tokió, 1972; Tendai sósikan. Tokió, 1991; Motojama Hirosi; Dzazen, meiszó, dókjó no sinpi.op.cit.

[23] Ivanami Bukkjó dzsiten, i.m.; Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai,i.m.

[24] Szaicsó (767-822) hozza a Tendai irányzatot, Kúkai (774-835) pedig a Singon irányzatot. Később a 13. században Eiszai (1141-1215), Dógen (1200-1253) és más szerzetesek által a Daruma alapította Zen-irányzat is átkerül Japánba, s a sugjó elméletének elmélyülésével együtt minden kulturális területen 無 mu, abháva, 空 kú, súnya filozófiának meghonosodását eredményezte. Jamadzaki Taikó, Mikkjó meiszó to sinszó sinri. Tokió, 1900; Juasza Jaszuo, Sintai – Tójóteki sinsinron no kokoromi, i.m. Kúkai. Tokió, 1972; Szaicsó. Tokió, 1972.

[25] Ld. Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai, i.m.

[26] Zen to bunka. Tokió, 1938, 36-38; Gunso ruidzsú dai 16 sú ge, 678-747. Tokió, 1989; Karon sú. Tokió, 1970.

[27] Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai, i.m.

[28] Dzeami . Tokió, 1978; Karon sú, nógakuron sú, hairon sú. Tokió, 1973; Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai, i.m.

[29] Ld.pl. Kinszei geidóron. Tokió, 1978; Geidó no dentó, Nisijama Mucunoszuke csoszaku sú dai 6 kan. Tokió, 1984;  Juasza Jaszuo, Ki, Sugjó, Sintai, i.m.

[30] Ld. Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok. Budapest, 1989.

[31] Ezen nem a 武士道 busidó ’szamuráj útját (szamuráj erkölcsi kódexet)’ értjük, miként gyakran tisztázatlanul összekeverve használják a 武道 budó fogalmát, bár a szó használati történetében régebben valóban az ilyen értelmű használat is megtalálható volt (ld. pl. Tominaga kengo, Kendo gohjakunen si. Tokió, 1972.), hanem a sugjó gondolat alapján kialakult eszme-, és gyakorlatrendszert. Heihó kadenso (1632); Go rin no so (1645); Szekiun rjú kendzsucu (1686) stb. számos budó gyakorlati, elméleti írás született, melyek tanulmányozása a japán eszmetörténeti kutatás szempontjából is fontos és érdekes ismereteket ad. Utóbbi időkben a fent említetteken kívül is sok forráskiadás és néhány alaptanulmány jelent meg, mint pl.: Kinszei budó bunken mokuroku. Irie Kóhei szerk.. Tokió 1989; Nihon budó taikei, 10 kötet. Tokió, 1982; Kendzsucu sorjú sinpóron sú, dzsó, ge. Ibaragi, 1989; Jamada Dzsirokicsi, Kendó szóso. Tokió, 1976; Jamada Dzsirokicsi, Kendó súgi, dzsó, ge. Tokió, 1976; Budzsuci szóso. Tokió, 1978; Nakabajasi Sindzsi, Budó no szuszume. Ibaragi, 1987; Nakabajasi Sindzsi, Budó ronkó. Ibaragi, 1987; Ómori Maszanobu, Budzsucu densó no kenkjú. Tokió, 1991; Imamura Josio; Sútei 19 szeiki ni okeru Nihon taiiku no kenkjú. Tokió, 1989; Minamoto Rjóen, Bunka no ningen keiszei Kjóikugaku daidzensú I. Tokió, 1982; Takahasi Szuszumu, Jagjú sinkage rjú heihó denso no siszótaikei (dai 1 bu)-<Daiicsi denso no kaidoku to sinpóron>-, ’Tecugaku, siszó ronsú dai 15 gó’. Ibaragi, 1990.

[32] Erre utal az is, hogy néhány éve (1991-ben) a japán Oktatásügyi Minisztérium (Monbusó) oktatási szabályaiban a testnevelés hagyományos műfaja elnevezését 格技 kakugi ’küzdősport’-ról a 武道 budó-ra változtatta.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük